A szakirodalom szerint ez egy négyszemközti helyzetben zajló, személyiségfejlődést segítő beszélgetés, amelynek célja, hogy önvizsgálatra, önfeltárásra, önirányításra késztesse a segítségkérőt.
Ez a módszer arra épít, hogy minden egyén megfelelő motivációval és képességgel bír a változásra, és az egyén maga az, aki eldöntheti, hogy itt és most a változás mely iránya a legmegfelelőbb a számára.
A segítő beszélgetés azonban minden tankönyvi meghatározáson túl azért sokkal több ennél. Hiszem, hogy valóban segít. Akár egy-egy alkalommal, akár rendszeresen, hosszabb folyamat keretén belül.
Beszélgessünk, ha problémád, nehézséged, elakadásod van egy-egy életterületen, konfliktusod van kapcsolataidban, krízishelyzetben vagy, veszteségeid feldolgozásában támaszra vágysz, ha egy-egy élethelyzetben nem tudod, pontosan merre menj tovább, mi a jó döntés, vagy ha csak egyszerűen szeretnél jobban rálátni helyzetekre, saját reakcióidra, kapcsolataidra, illetve ha az önismeretben fejlődésre vágysz.
A segítő beszélgetés kellemes környezetben, előre megbeszélt keretek közt zajlik, biztonságos légkörben. Központban az általad hozott téma, helyzet, probléma áll. Ebben a közös jelenlétben, figyelemben születik meg, hogy mindazt az erőforrást, értéket, ami Benned van, tisztábban lásd, és jobban tudd használni. Fejlődhess, amiben szeretnél, személyiséged érettebbé teljesebbé válhasson.
Beszélgetésünk során az a cél, hogy Te magad találd meg a választ a problémára, hogy kibeszélhesd gondjaid, nehézségeid, hogy más szemszögből is ráláss a problémákra, mint eddig.
Persze a segítő beszélgetés ennél is sokkal több… Támasz, erő, lehetőség, védelem.
Egy kis érdekesség…(forrás: mentálhigiene.eu)
Rogers (a személyközpontú pszichológia megalkotója) olyan kliensek esetében kezdte alkalmazni a segítő beszélgetést, akik az adott problémát saját erejükből is képesek lennének megoldani, de jelenlegi problémamegoldó stratégiáik, önismeretük, én-képük, vagy én-védő mechanizmusaik elégtelen működése miatt, vagy a kívülről való rálátás képességének hiánya miatt mégis külső segítségre van szükségük.
Rogers személyiségelméletében központi szerepet tulajdonít az énképnek. Az énkép lényegében azon érzéseknek, érzelmeknek, attitűdöknek a belső sémája, amelyeket a személy sajátjainak tart. Az énkép kialakulása szociális környezethez kötött, mivel szociális interakcióink révén jön létre, a személy csak a másokkal való összehasonlítás révén tudja megítélni saját értékeit. A „ki vagyok én, milyen vagyok én” kérdésekre a választ a szociális interakciókból érkező visszajelzések révén lehet megtalálni. A személyiség másik összetevője az én-ideál, ez az, akinek az ember látni szeretné önmagát. Azokat az érzéseket, érzelmeket, attitűdöket tartalmazza, melyeket az egyén sajátjának szeretne. A harmonikus személyiség feltétele, hogy az énkép és az én-ideál minél közelebb legyenek egymáshoz, azaz, hogy a személy olyannak lássa magát, amilyen valójában lenni szeretne.
Rogers a teljes embert organizmusnak nevezi. Az organizmus szükségleteinek kielégítésére törekszik, célja az önmegvalósítás. Az organizmus valamilyen módon reagál a környezet ingereire, s ezek a valós reakciók jó esetben összhangban vannak azzal, ahogyan az énkép reagálna az adott helyzetre. Ha valaki azonban folyamatosan az énképének ellentmondóan cselekszik, akkor érzelmi egyensúlya megbomlik, feszültség keletkezik. Az egészséges személyiség rogersi értelmezésben kongruensen cselekszik, tehát én-azonos marad. Probléma abban az esetben következik be, amikor az organizmus nem úgy cselekszik, mint ahogyan azt a személy énképében előrevetíti. Például, ha valaki azt hiszi magáról, hogy ő kiválóan alkalmas egy csoport vezetésére, de a gyakorlatban kiderül, ez nem így van, a csoport nem fogadja el irányítójául, nem tud szervezni. Ilyenkor a személy két dolgot tud cselekedni: vagy az énképét módosítja a helyzetnek megfelelően, vagy a viselkedését változtatja meg. Ha azonban ennek az össze nem illésnek nincs tudatában, akkor védekező mechanizmusok lépnek működésbe, és a személy szorongóvá válik.
Rogers elmélete végső soron nem is személyiségelmélet, hanem egy életstílus leírása, illetve egy terápiás eljárás körvonalazása. Teljesen átfogalmazta a pszichoterápiák célját, kiemelte az emberek olyan képességeit, mint a döntési képesség, önmegvalósítás, szándék, akarat stb. A minden emberben meglévő pozitív tulajdonságokat kívánja kiemelni, felhívja a figyelmet arra, hogy minden ember alapvetően pozitív irányultságú. A tapasztalat határozza meg az életminőséget, azt kell kifejezésre juttatni, ami egyedi bennünk. Terápiájának alapelve szerint: nem segít az, ha huzamosabb ideig olyan viselkedésformák alkalmazására próbáljuk meg rávenni a személyeket, melyek nem egyeztethetőek össze énképével, belső értékeivel, normarendszerével. A terápia célja Rogersnél elsősorban az önelfogadás biztosítása. Az üléseknek nincs egységes forgatókönyvük, azok minden esetben egyénre szabott, egyedi megismételhetetlen tapasztalatok.
Elméletének másik fontos tényezője az én-ideál (“Milyenek szeretnénk lenni”) A boldogság az ő felfogásában azt jelenti, hogy az én-ideál és a reális énkép egymáshoz közel vannak.
Rogers elméletének gyakorlati alkalmazása nagyon széleskörű, minden olyan foglalkozási ágban, ahol a társas interakció megkövetelt, alkalmazható. Az empátiát hangsúlyozza, vagyis azt, hogy megértsük a más személyek indítékait, motivációit, kívánságait és viselkedésünk legyen önazonos.
Az ember veleszületetten vágyik a személyes fejlődésre, az éretté válásra és a pozitív változásra. Alapvető motiváló erő az önmegvalósítás (késztetés a szervezet minden potenciális képességének kiteljesítésére).