Emlék

Van az emlék (…). Valaki itt hagyta őket. Valaki, aki elment. De hagyott valamit. Sok emléket. Sokszor felidézhetetlen, már csak foszlányokban, érzésekben, félelmekben, fájdalmakban, apró örömökben, pillanatokban élő emléket. Amelyek itt vannak egy darabka hangban, néhány képben, teleírt füzetekben, néhány hátrahagyott ecsetben, ecsetvonásban. És benned. Mert nem csak emléket hagyott. Annál sokkal többet. A valóságot. Az életet. Az emléket, amely tovább él. Nem szavakban, nem gondolatokban, nem tettekben, és nem tárgyakban. Hanem magában az életben. Egy másik életben. Ami az övé is. Így válik az emlék jelenné, jövővé. Lehet ennél többet hagyni? (Csitári-Hock Tamás)

Egy kapcsolat vége, lezárása, vagy másik dimenzióba helyezése után maradnak tárgyak, érzések, gondolatok emlékek.

Attól függetlenül, hogy a halál, vagy szakítás, elhidegülés vetett véget neki, és hogy a mi döntésünk volt-e, a másiké vagy a Sors, az Élet tette meg az utolsó lépést.

Néha nem könnyű a megmaradt emlékekkel bármit is kezdeni. Dönthetünk úgy, hogy figyelmen kívül hagyjuk, elhárítjuk ezeket, s hisszük közben, hogy így léphetünk tovább, de sokkal jobban megéri megállni egy pillanatra, elidőzni egy kicsit.

Hagyni, hogy jöjjenek az érzések. Átélni, nem menekülni.

Sírni, írni, táncolni, alkotni, vagy csak ülni a karosszékben mindezzel.

Együtt a fájdalommal, hálával, haraggal, hiánnyal, szeretettel, s ki tudja még…

Megéri. Tényleg!

Fotó: Almási Kriszta