Engedem, hadd menjen…

"

Egy ideje (ma főleg!) üzenik a csillagok, hogy ideje ELRENDEZNI, lezárni egy-egy területen dolgainkat, TOVÁBBLÉPNI, megújulni. A környezetemben élő emberek élete, és saját folyamataim is az elengedés-lezárás-továbblépés, ÚJ KEZDET bűvkörében zajlanak, gyakran súlyos, nehéz majd időnként felemelő, örömteli érzésekkel, pillanatokkal.

…és ez így van jól.

Elgondolkodtam.

Olyan sokféleképpen éljük át kapcsolataink, életszakaszaink lezárását, álmaink, illúzióink elengedését…

Valami elmúlt, vagy elmúlóban. Valami más pedig születőben.

A kettő MINDIG együtt jár.

Miközben tudjuk, hogy az ÚJ FELÉ indulunk, mégis valahogy úgy érezzük, mindent elsöprően fáj, sajog, vérzik a seb, amit már rég ragtapasz véd (testvéremnek köszönöm a hasonlatot!), és talán nem is érezzük, hogy az már gyógyul, és levehetjük már a kötést, leránthatjuk a tapaszt, mert a sérülésnek a gyógyuláshoz levegőre van szüksége!!!

…és igen, amikor letépjük a sebről a tapaszt, fájni fog még.

Utoljára. Lehet, hogy jobban, mint valaha.

Mert a GYÓGYULÁS előtt ez a VÉGE.

Hogy kinek, miért nehéz, másnak miért könnyebb, ez sok mindenen múlik, mint ahogy az is, hogy látjuk-e, tudjuk-e, hisszük-e, hogy JOBB LESZ.

…de erről majd máskor beszélünk.

ADDIG IS: tépjük le a tapaszt, szedjük le a kötéseinket, hagyjuk, hogy még csípjen, fájjon, húzódjon, és hagyjuk, hogy begyógyulhasson végleg.

Lehet, hogy marad heg a seb helyén, nem baj! Emlékeztet arra, amit átéltünk, amin túl vagyunk.

Lehet, hogy nyomtalanul eltűnik és meggyógyul. Úgy is jó! A testünk, lelkünk, szívünk úgyis emlékezik, és az épp elég!

Fotó: Almási Kriszta