Félelmetes halál
Tudom, hogy nagyon kemény szavak ezek…én egyetértek…
A félelmet kiváltó szituációkkal jobb szembenézni. Például, ha a családban meghal a nagypapa, megfogom a gyermek kezét, és azt mondom:
(Bert Hellinger)
Érzed, milyen hideg a keze. Eltemetjük, de te mindig emlékezhetsz rá.
Így a gyermek félelem nélkül tekinthet a halottra. A terápiákon gyakran előfordul, hogy az embereket – egyfajta transzállapotban – képzeletben egy szeretett halottjuk halotti ágyához vezetem, és arra késztetem őket, hogy nézzék, amint az holtan fekszik. Gyermekeknek azt is megengedném, hogy melléfeküdjenek a halottnak. Amikor utána felkelnek mellőle, már nem félnek. Kiállták a szembenézést a félelemmel.
Sok felnőtt ember elakadt gyászát láttam megjelenni képzéseim és munkám során, aminek alapja az volt, hogy a szülők nem vitték el a kedvenc nagyszülő temetésére az illetőt gyermekkorában, vagy soha többet nem beszéltek egy szülő, testvér, barát haláláról, és sorolhatnám.
Számtalan el nem temetett, váratlanul elvitt, el nem gyászolt kedvenc állat elvesztésének súlyos fájdalmának megjelenését tapasztaltam szintén ugyanígy, csak mert arra nem gondolt senki akkor, hogy egy szeretett állattól elszakítani a gyereket, vagy elbúcsúzni, ha elveszítettük, ugyanolyan fontos, mint más halálesetnél. 20, 30, 40 éve hordozott traumákra is gondolok itt.
A halállal szembesülni, beszélni róla, látni, egy térben lenni vele, az egyik legnehezebb helyzet szerintem.
Mindenkinek van lehetősége megfejlődni
ezt, hiszen a halál is az életünk része.
A gyerekek - ha biztonságot adó érzelmi közegben, kapcsolatokban szerzik meg a tudást, tapasztalatot a halállal kapcsolatban - rengeteget kaphatnak általa érzelmileg.
A felnőttek ezzel segítenek a legtöbbet, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a gyászunkat, fájdalmunkat, félelmünket a gyerekre terheljük, de ez már egy másik téma…
Fotó: Almási Kriszta